Steven Soderbergh műfaji kísérletei közül most a kémfilm került sorra, és a rendező ismét bizonyította, hogy kevesen képesek olyan virtuozitással egyensúlyozni különböző hangvételek és rétegek között, mint ő. A Fekete táska elegánsra csiszolt szórakozás, még ha a végén marad is bennünk hiányérzet.
Idén már ez a második Soderbergh-film, amiről írok, összességében pedig a sokadik, ezért a mozi előtt azon gondolkodtam, hogy mit lehet még elmondani a cikk elején felvezetésként, amivel új szempontból lehet kontextualizálni a rendező munkásságát.
A Fekete táskát megnézve mégis fontos, eddig kevésbé tárgyalt aspektus, hogy Soderbergh-nek mennyire jó a ritmusérzéke.
Filmjei jelentős részét ő is vágja, és ebben az esetben – nyilván részben a műfajnak köszönhetően – rendkívül hangsúlyos volt, hogy mennyire finoman fűzi össze a szálakat, milyen jó ritmusban vált egyik helyszínről a másikra, általánosságban gördülékennyé tudja-e tenni a film befogadását.
Odáig is elmerészkednék, hogy
nagyon kevés olyan kortárs rendező van, aki ennyire készségszinten használ minden filmes fogást,
és aki ilyen stílust tud adni gyakorlatilag bármilyen műfajnak. Ennélfogva logikus választás volt Soderbergh számára a kémfilm (meg persze azért is, mert az Ocean’s mozikkal bizonyította, hogy nagyon jól áll neki a bűnügyi műfajcsalád), és szerencsére a Fekete táska hozza az elvárt minőséget, még akkor is, ha helyenként mintha túlságosan is beleszeretne saját csavarjaiba és műfajiságába.
A film elején onnan indulunk, hogy George Woodhouse (Michael Fassbender) azt a feladatot kapja a főnökétől, hogy nyomozza ki egy titokzatos kiberpogram eltűnését. Öt gyanúsított van, egyikőjük a férfi felesége, Kathryn (Cate Blanchett), épp ezért George úgy dönt, össze is köti a nyomozást egy kellemes vacsorával, aminek persze az a célja, hogy információkat szerezzen. Ezt követően egymás után jönnek az árulások, végül pedig újra eljutunk a vacsoraasztalig, és kiderül, hogy talán nem is az volt az akció valódi tétje, amire a film elején gondoltunk.
Soderbergh használja a kémfilmes eszköztárat, de sok tekintetben elcsábul a klasszikus irányokba.
Egyrészt a filmben nagyon erős a verbalitás, és ez magától értetődő módon jól is áll az 1990-es évek függetlenfilmes mozgalma vezéralakjának: a rendező dialógusaiban finoman keverednek az aktualitások, az érzelmi megnyilvánulások és az ügy megoldását kutató mondatok. Ehhez igazodik a film vizualitása is: nagyon sok a szokatlanul túlfényelt jelenet, ami jól reflektál a filmben látható érzelmi elfojtásokra, illetve általánosságban arra, hogy egy ilyen történetben egyáltalán nem lehet tudni, kinek lehet hinni.
A Fekete táska egyik hibája viszont, hogy a film idővel azt kevéssé tudja érdekessé tenni, hogy mi is lesz végül a nyomozás megoldása. A legtöbb mellékszereplőt ugyanis nem ismerjük meg annyira, hogy igazán fontos legyen, hogy akkor végülis melyikük árulta el a másikat. Ráadásul náluk a pszichológiai mélység is hiányzik: persze
látjuk a műfajban megszokott jeleneteket a pszichológusnál, de azok csak a lélektani közhelyek felsorolásában merülnek ki.
Így hiába láthatunk a mellékszerepekben is remek színészeket (többek között Tom Burke, Naomie Harris, Regé-Jean Page, Pierce Brosnan, illetve egy kis szerepben még az egyik legígéretesebb brit színésznő, Ambika Mod is feltűnik), igazán senki nem válik megjegyezhetővé. Kivételt képez ez alól Marisa Abela alakításában Clarissa, aki a két fő karakter között egyensúlyozva válik markáns figurává, és pont azt a finom, de mégis erőteljes szexuális energiát hozza, ami ebben a műfajban elengedhetetlen.
És ahogy említettem, idővel kiderül, hogy Soderbergh előképei nem kizárólag a klasszikus kémfilmek voltak, hanem olyan kevert műfajú kalandok is, mint például a Mr. és Mrs. Smith, vagy a tavaly hasonló címmel az Amazon kínálatában megjelent sorozat. Rögtön az első jelenetekben kiderül, hogy a főszereplő házaspár között fundamentális különbségek vannak: Michael Fassbender karaktere az első pillanattól fogva azt vallja, hogy ő sosem hazudna a feleségének, míg Cate Blanchett Kathrynje ezt nem tudja kijelenteni. És ezáltal már meg is érkezünk ahhoz, hogy tulajdonképpen Soderbergh szerint nem is fontos, hogy kémeket nézünk. Persze itt a bizalmatlanság kap egy plusz réteget, de a lényegi kérdések minden esetben ugyanazok.
Melyik fél mennyit tesz bele a kapcsolatba, kinek mik az elvárásai, mik a prioritások?
Kathryn és Michael kapcsolata azt mutatja be, hogy egyetlen kapcsolat sem működhet úgy, ha a felek nem tisztázzák, ki mit vár a viszonytól. Lélektani értelemben tehát klasszikusak a kérdések, a filmbeli szerelemkép mégsem a megszokott: a rendező ugyanis épp azt mutatja be, hogy ez a két ember milyen kompromisszumokat köt, és hogy miként lehet ezeket a döntéseket elfogadni még a nehézségek idején is. Ehhez persze két remek színész is kell, és talán még a tekintetben is felfedezhetjük a megváltozott nemi szerepekre történő reflexiót, hogy Cate Blanchett femme fatale-sága elnyomja a csendességében erős Michael Fassbendert.
Mindent összevetve meglepő az idei két Soderbergh-mozi körüli diskurzus. Sokak szemében a Jelenlét volt egyszerű formai trükk, ám én ott egyértelműen láttam a filmnyelv mögötti gondolatot, a Fekete táska esetében viszont ezt nem jelenteném ki ilyen magabiztosan. Persze a műfaji szabályok is korlátozták a rendezőt, de itt szerintem sokkal inkább felvethető a kérdés, hogy az alkotó mit is akart mondani ezzel a történettel. Ezzel együtt érteni vélem a film ünneplésének okát:
ritka manapság, hogy ehhez hasonló, egyértelműen a felnőtt közönséget megcélzó midcult filmek kerülnek a moziba,
Soderbergh pedig még mindig pontosan tudja, hogyan kell manipulálni a nézőt.
Fekete táska (Black Bag), 2025. Rendezte: Steven Soderbergh. Írta: David Koepp. Szereplők: Michael Fassbender, Cate Blanchett, Marisa Abela, Tom Burke, Naomie Harris, Regé-Jean Page, Pierce Brosnan. Forgalmazza: UIP-Duna Film.
A Fekete táska a Magyar Filmadatbázison.
